Sziasztok, Moszkva jelentkezik!
2011.09.24. 17:02 (2629 olvasás)

Nagy örömmel jelentkezem újra itt a blogban is, hiszen a terveknek megfelelően halad a rehabilitáció, csütörtök óta Moszkvában vagyok.

Nagyon vártam már, hogy visszatérhessek az Anzsihoz, hiszen ez a sérülés a lehető legrosszabbkor történt, sokat kellett kihagynom, köztük a válogatott nagyon fontos mérkőzéseit. Tegnap már a csapattal edzettem, nagyon jó volt találkozni Robertóval, Samuellel, mindenkivel. Most csak arra koncentrálok, hogy mielőbb százszázalékos állapotba kerüljek, visszatérjek az Anzsiba és a válogatottba, hiszen sorsdöntő meccsek jönnek.
A kényszerpihenő alatt sokkal több időm volt magamra, családomra, szeretteimre, de közben próbáltam válaszolni az általatok feltett kérdésekre is, amelyeket témánként csoportosítva kaptam meg honlapom szerkesztőjétől. Remélem sikerült válaszolnom sok kérdésre, ami érdekel benneteket, továbbra is várom, várjuk az e-mailjeiteket, és remélem, hogy mihamarabb ismét gólokkal köszönhetem meg érdeklődésetek, szurkolásotok.

– Többször nyilatkoztad, hogy családtagjaid, barátaid az első pillanattól kezdve támogatták a klubcserét. Van olyan ember, akinek ha lett volna ellenvéleménye, akkor figyelembe vetted volna, azaz nemet mondtál volna a transzferre?
– Igen, elképzelhető. Úgy vélem, ha a hozzám közel álló emberek, akikre az életemben mindig számíthattam, számíthatok, nem lettek volna pozitívak és elégedettek a klubváltással, elképzelhető, hogy meghiúsul. De nem hiába vagyunk egy család, hiszen mindenki azt nézi, mi a jó a másiknak.
– Amióta Zimány Linda a szerelmed, mintha kevesebbet nyilatkoznál a magánéletedről. Korábban többet lehetett hallani rólad. Mivel már nem csak magadra kell figyelned, ez tudatos döntés: így próbálod védeni kettőtök privát szféráját?
– Így van, valóban kevesebbet szeretnénk szerepelni, így már csak akkor nyilatkozom, ha arra nagy szükség van. Nem hiszem, hogy a nyilvánosság előtt kellene élni a magánéletünket, hogy mindenki azon rágódjon, éppen mit csinálunk, hol vagyunk. Persze nem szeretnénk bujkálni, mert az sem megoldás, de ha nyilatkozni kell, azt csak a munkáról tesszük.
– Mi és ki hiányzik a legjobban Eindhovenből? Játékostárs, ismerősök, ottani barátok vagy csak egy hely, bármi?
– Sokat játszottam ott, evidens, hogy ennyi idő után az embernek vannak olyan érzései, hogy hiányzik valami. De ez idővel majd megváltozik, attól függetlenül persze, hogy a barátok, az edzők mindig is hiányozni fognak, hiszen az utolsó két évem kifejezetten jól sikerült, nagyon jól megismertük egymást. De ezek a búcsúk hozzátartoznak a futballista életéhez, így természetesnek veszem, hogy az a fejezet véget ért, nem rágódom rajta.
– Hogy gondolsz vissza a PSV-s évekre? Gondolom, ha valaki odaszerződésed pillanatában leírja az előtted álló időszakot, hogy ezek történnek veled, akkor boldogan elfogadod. Így utólag van benned hiányérzet?
– Nagyon sokat köszönhetek a PSV-nek, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott lettem igazán híres és elismert futballista, a gyors fejlődésem is egyértelműen a klubnak köszönhető. Hiányérzetem talán csak azért van, hogy az utolsó szezonban, amikor már sikeres és meghatározó tagja voltam a csapatnak, nem tudtunk bajnokságot nyerni. Sajnálom a Benfica elleni kupabúcsút is az Európa Ligából, mert úgy érzem, hogy nekünk kellett volna továbbjutnunk, de sajnos az első meccset elrontottuk.
– Roberto Carlos már akkor a világ egyik legjobbja volt, amikor te még a DVSC U16-os csapatában játszottál. 2004-ben Samuel Eto’o már a Barcelonában ontotta a gólokat, te pedig Létavértesen futballoztál. Milyen érzés, hogy most találkozott a karrieretek. Szinte felfoghatatlan, nem?
– Még mindig hihetetlen érzés, hogy ilyen fantasztikus játékosokkal lehetek egy csapatban, velük edzhetek, ráadásul jó kapcsolatot ápolunk. Mind emberileg, mind futballistaként példaképek, ahogyan dolgoznak, és amilyen szerények, tényleg élmény velük játszani és nagyon-nagy dolognak tartom, hogy ezt elérhettem. Remélem hamarosan már gólpasszokat is adhatok Samuelnek, és akkor még jobb lesz minden!
– Milyen körülmények között élsz Moszkvában? Hogyan képzeljük el az Anzsi és a te mindennapjait Kratovóban?
– Moszkva centrumában élünk, a lakást a klub biztosítja. Közel az egyik nagy sétáló utca, így amikor elutazom hosszabb időre, akkor Linda is tud mászkálni, nézelődni, nem kell otthon ülve várnia. Moszkva egyébként nagyon szép, mint város a legjobb benyomást tette rám. Sok a látnivaló, jók az éttermek, egyelőre semmi rosszat nem mondhatok.
– Miben látod a legnagyobb különbséget a PSV és az Anzsi között, Eindhoven és Mahacskala, a holland és az orosz liga között?
– A legnagyobb különbséget talán a technikai felkészültségben látom, hiszen itt jóval többet kell egy labdáért küzdeni, sokkal többet kell futni egy meccsen, mint a holland bajnokságban. Emiatt nehezebb beleszokni, ráállni erre a típusú futballra, de úgy érzem, hogy nem lesz probléma, a fizikumommal soha nem volt gond.
– Hollandiában Huub Stevens kivételével valamennyi edződdel nagyon jó volt a kapcsolatod, Fred Ruttennel különösen. Milyennek látod Gadzsi Gadzsievet?
– Nagyon jó ember benyomását keltette már az első találkozásunkkor, és ezt csak megerősíteni tudom az elmúlt két hónap alapján. Jól felkészült, alapos edzőnek tartom, úgy érzem, hogy megfelelően kontrollálja a csapatot, az öltözőben és a pályán történő dolgokat.
– Hogyan viseled a sérülés okozta tétlenséget? Ilyen hosszú időre eddig csak a 2006-os autóbaleseted után estél ki. Milyen a futballista élete, amikor nem futballozhat?
– Nem akarok depressziós lenni a sérülés miatt, inkább úgy fogom fel, hogy így volt megírva, valami miatt így kellett történnie, nem foglalkozom vele. Egy dolog motivál, hogy minél hamarabb visszatérhessek, és újra jó formában futballozzak. Az elején inkább az okozott kis feszültséget, nem tudtam, hogy mennyire lesz komoly, mennyire fogja befolyásolni a mozgásom, de nagyon jól sikerült a műtét, így nyugodtan mondhatom, hogy abszolút jól vagyok.
– Édesanyád mennyi időt töltött Moszkvában, valóban tudott segíteni az orosz nyelvtudásával a beilleszkedésedben, vagy inkább te magad próbálsz boldogulni az angollal?
– Sajnos anyukám még nem tudott kijönni Moszkvába, mert úgy terveztük, hogy a válogatott mérkőzéseket követően utazna velem, de jött ez a fránya sérülés, így eltoltuk a kiutazást. Most úgy néz ki, hogy október végén biztosan jön.
– Kikkel kerülték a leghamarabb jó viszonyba a csapattársak közül? Régi eindhoveni barátoddal, Lazoviccsal szoktatok beszélni telefonon?
– Mindenki jól fogadott, de az első pillanattól kezdve Roberto (Carlos – a szerk.), Joao (Carlos), Buszufa, valamint a kameruni Benoit (Angbwa) voltak a legsegítőkészebbek, azonnal bármiben segítettek, amit nem tudtam. Azóta is velük vagyok a legtöbbet, akár vacsoráról, akár kávézásról van szó. Természetesen Dankóval és Huszti Szabikával is nagyon sokat beszélek, megmaradt a jó kapcsolat, sőt, így megint mindennapos lett.